A kéken csillogó mezőben
A földbe gyökerezve áll
a kéken csillogó mezőben
vad szélnek válaszol a táj
a drótókon szürke bogarak
égő madártollak a fűben
néma vizek a föld alatt
a poros virágokat aratja
az idő örök víjjogása.
Szárnyát nyújtja az ég felé
a gyökerektől elszakad lába
lábnyoma véres seb a földön
a levegőben ösvényt hasít
előreküldött víjjogása.
A sebre drótháló borul
vizek törnek az ég felé
fű alá bújnak a madarak
bogárzománc a drótokon
vad tájnak válaszol a szél
arcok várnak a föld alatt.
--*--
Verecke híres útján, át Kocsárdon
Verecke híres útján zöld Trabanttal,
alig ötvennel kavarom a port.
Rivall a rádióból az újmagyar dal,
az ólmos benzin füstje áthatolt
a zárt ablakon. Hát így, akaratlan,
fakadt a könny a Kárpátok alatt,
holott mindenről mindég elmaradtam,
mi megható, s lelkemnek szárnyat ad.
Ki mindenről s mindég elmaradtam,
a múltból élek, mit nem éltem át.
Verecke útján almazöld Trabantban
keresek mestert,
tanítványt,
hazát. S míg poroszkálok, ötvennel, kortudatlan,
tudom : ha nem lelek,
még épp elég utam van.
Kocsárdon át az út bizonytalan,
esélyem van, hogy nagycsütörtököt
mond a Trabant, s míg jő a szerelő,
koszos motelben lehet rostokolnom.
Napokig késhet nem várt érkezésem,
s a fülledt hallban nem néz senki rám,
s szorongás fog el, szörnyü félelem,
ha kimerül rádiómban az elem.
És most csak eddig.
És Wagner maszkja nélkül.
S csak röpködnek az ars poéticák.
És én is én is én is én is én is!
De mostan épp rükvercbe váltok át.
--*--
Lavír
Lavírozom a sakktáblán
már csak egy lóval, egy futóval.
Két fehér bástyám összeomlott,
a fehér dáma régi óhaj.
Fekete mező, majd fehér,
kocka szó, kocka hallgatás.
Nem tudom hogy jobb, derül ki majd.
Beszélni Jézus, hallgatni Freud...
--*--
Hajnali rózsák a Szahara fölött
(írta: Tropauer Hümér)
Mikor olyan az ég, mint a kifordított ember,
remegő húsa bíbor s rózsaszín,
de még szürke bélként vonaglik az éjszaka is:
Érzem, magába húz a mindenségnek ez az őrjítő ágyéka.
Szavak fröccsennek ki belőlem,
megannyi hajnali rózsa.
Megtölteni a végtelenség vázáját,
kertté varázsolni a csöndet.
--*--
Egy ballada redukciója
A mosógép a lepedőt lágyan zúgva csak mossa, mossa.
Ágnes nem meri kikapcsolni, áll mellette, nézi zokogva.
--*--
Verstett: A desszert beszerzése (vers)
(nem akartam megírni ezt a verset
mert nem akarok tenni s a vers: tett
és nem akarok lenni de ha már vagyok
akarok kapni s hogy kaphassak: hát adok)
őrzöm bár belső kincsem
törpék üldözte sárkány
meg kéne néha töltse
illatos füst a zárkám
és ezen versből kábé
úgy egy-két hónap és lesz
egy csomag cigaretta
két hosszú-hosszú kávé
ó minden versem aljas
kiskereskedő júdás
ki apránként eladja
az én belső országom
ez mégse-mintha túlzás
ismét árul egy hektárt
hogy ihassak egy vodkát
vagy őszibarack-nektárt
ez a vers csak egy pénztett
kereskedelmi aktus
híg levű hamar kész lett
ám tűrhető a taktus
ez a vers letett a
babérrál tapsra nem vár
á ezen versből kábé
egy csomag cigaretta
két hosszú-hosszú kávé
és őszibarack-nektár
Ajánlás:
A Kor(unk)nak szántam ezt a versemet
a bért küldjétek nem kell most a taps
kis tételekben üzletel júdásom
küldj Napszerkesztő harminc rézgarast.
--*--
Az igék elosztása
Az alany gyakran "én",
de ott a másik.
Szenved a meghal,
vagy föltámadásig.
És még egy másik,
majd' ugyanaz.
Csak ásít és műveltet.
Az alany "én",
ha sírok, és művelem a kertet,
söprögetem az udvart,
míg ők a negyedikkel,
ki inkább visszahat,
a hetet összehordják,
én a havat...
--*--
Tavaszi dal
Kolozsvár fölött bár
Tél ül,
Tavasz és lány jő, már
Szédül
A jégcsap,
És nézd csak:
Ébred a kerted.
Hát kiheverted!
A Szamoson
Napfény oson,
Rian a jég.
Szél nem üvöltöz,
Fürödj meg, öltözz
Zöldbe, ha még...
--*--
Sz. R. kisasszony emlékkönyvébe
Bár ott laknék a szamosnál,
Szamos vizében te mosnál.
És kék lenne - akár szemed - a víz,
s szeretnél engemet.
Bár ott laknánk a híd alatt,
s én rákot fognék és halat.
Párnát hínárból hordanék,
ágyunk lenne a hordalék.
--*--
Téli dal
Kolozsvár. Tél, huzat. Beton tökély.
Csőben a víz megáll.
Fagyos lakásban üldögél
a nép, fényre vár.
Madártetem. Szemét. Sötét Szamos.
Kutya s két porkoláb.
Csönd van. Csupán a villamos
csönget, megy is tovább.
--*--
Énem és kora
A fejem büszke és hatalmas
(csak ne lenne oly vézna a testem),
de hát alkalmazkodom én is,
kis világomat megteremtem.
Ahol én pap, én bűnöző,
földhözragadt és szárnyaló elme,
ahol én ember, vagyis Isten.
Ez nem a mindenség szerelme.
A magunké. A kört a vágyam
nem lépi át, és nem hatol
túli körökbe. S tudom azt is:
lelkem’ le se szarja a kor.
--*--
A tangó bűvöletében
mit csak a tükrök látnak
álruhát ölt a lélek
rózsát vesz kölcsönpénzen
milyen gyönyörű élet
micsoda szép hazugság
minő fölséges percek
este kilencig koldus
este kilenctől herceg
rózsára cserélt birtok
virág egy utcalánynak
kimenőt ölt a lélek
mit csak a tükrök látnak
--*--
Lebeg az ékezet felett
Míg ez a vers levetkezett,
úgy remegtem, hittem halálom.
Vergődött hűvös papírágyon,
letépve mind az ékeket.
Maradt csupán egy ékezet
a szétszaggatott szóvirágon.
Míg ez a vers levetkezett,
úgy remegtem, hittem halálom.
És csak lestem a lényeget,
mint ereszkedik pókfonálon,
fátylat sző – nász előtti álom –,
lebeg az ékezet felett.
Míg ez a vers levetkezett.
--*--
Vágyvers a hermeneuta asszonyhoz
Visz a vonat megyek utánad,
talán ma még dekonstruállak.
Csak erről szólhat ezentúl énekem,
pardon: a textusom...
Egy szép heremenuta asszony kell énnekem, tudom.
A nagy hermenuta asszony,
ki nem -mens csak re-, s dekontsruál.
S az intertextus fénye ráragyog, midőn poémám kulminál.
Ó trágár pozitivista rimák, lényetek ósdi élvezet,
másért mond perverz hő imát a neo-szövegkörnyezet.
S hermeneuta asszonyi struktúrája,
az kell énnekem minden fonetogrammatikai, szemantikai szinten.
S míg katafóráit markolásznám, anafóráit egyre nyalnám,
s ó, az immanens lényeget, mely ott, a mélystruktúra alján.
S ha volnék Gadamer, ő lenne Gadaméri,
referenciám kéri,
devalvált perdita,
a neve: Derrida!
Ó csakis, csakis erről szól költeményem,
pardon: a textusom.
Az elváráshorizonton áll, s én megdugom...
--*--
Nulladik szonett
miként is nyújtsam át szonettemet
- tizennégy sort, száznegyven szótagot,
ezen rövid meg hosszú lépteket -,
hogy megtudd: önmagamnál több vagyok?
Téli virágként nőjenek ki tán
papíromból a mondatok, szavak,
hogy téged, kit a lelkem úgy kíván,
e virágokkal elborítsalak?
Vagy inkább tetszik, minden sor, ha rács,
s a vers kalitka, melyben átadom
- hisz bármi fényes, úgyis csak harács,
egy más világban áll a nagy vagyon -
a lelkem, mely a rácson át ha jár,
széthajlik az, de mindig visszaáll?
--*--
Mariann
Nem szeretett. Bolondja voltam.
Szerettem volna látni holtan,
hogy másé soha ne lehessen,
hűvösen többé ne nevessen.
Mint ki megveti az egészet,
nem táncolt. Tükörbe se nézett.
Nem értettem, és most sem értem:
nem küldött el. Nem mondta, mért nem.
Nem tudom, életének véget
mért vetett. Megitta a mérget,
s már halott volt, midőn kerestem.
Nem üzent, nem írt levelet sem.
--*--
Álmaimat már mind agyonverém
Álmaimat már mind agyonverém,
de hasztalan: mindég kerülnek újak.
Előttük tán kukacként sárba bújjak?!
Vagy túrjak ki a Föld túlsó felén?!
Röpködő, ugató álmaim
cipőkké varrom hát, s millió
lábnyom őrzendi majd az énem.
A tragédiákat összetépem.
Álmaimat már mind agyonverém,
de hasztalan: mindég kerülnek újak.
Mért legyek Ádám éppen én?
Az álomból szabott cipőkön
ujjnyi dísz csak a fájdalom,
csak annyi, amennyi kell a széphez.
Lépegess bátran, fajzatom!
--*--
Ha kivirágzik is a szabadság
Ha kivirágzik is a szabadság
szögesdrót sziszeg a belekben.
Az új világot a fakó szemből
egy másik világ nézi meredten.
Dróthálót takar a haj.
Zsugorodik az agy a melegben.
No comments:
Post a Comment