Robert Louis Stevenson - A néma katona
A kertben láttam egy lyukat
a frissen lenyírt fű alatt.
És bedugtam a gazon át
a földbe egy kis katonát.
Csakhogy tavasszal hirtelen
fű lepte be rejtekhelyem,
zölden hullámzó rengeteg,
még lépni is alig lehet.
S ő ott fekszik magányosan,
két ólomszeme nyitva van.
A puska csövével a nap
s a csillagok felé mutat.
Ha megerősödik a fű,
majd jön a kasza, s köszörű,
megint jó rövid lesz a gyep,
és megpillantom gödrömet.
Megtalálom a föld alatt
a néma gránátosomat.
Lehetnek jó és rossz napok,
megtalálom, biztos vagyok!
Hisz mit élt át e kicsi lény
a nagy fűerdő közepén!
És mennyi mindent láthatott,
amiről én csak álmodok?
Éjjel csillagos végtelent,
tavaszi zsonágást idelent.
S minden csodát mit rejteget
a burjánzó fűrengeteg...
Hallotta miről diskurál
a darázs és a kisbogár,
s látta, a bábból lepke lett,
mely épp fölötte repkedett.
De minderről egy szót se szól,
némán néz a csákó alól...
Elhelyezem a polcomon,
s az életén gondolkodom.
No comments:
Post a Comment